Hi everyone! We're hard at work trying to keep our community clean, so if you see any spam, please report it here and we'll review ASAP! Thanks a million!
A vakvilág üdvözlete Öregedése kopott ösvényén az ember besétál a világtalanok barlangjába. A talaj hullámzik a sötét bábszínházban, a vénség, hűvös-bölcs vízcseppecskéi hűtik elvékonyodott, száraz, repedt agyhártyáját.
Átsuhanó, hűsítÅ‘ oxigén oldja fel a lassan lecsepegÅ‘ múlt idÅ‘ neszeit, hangjukat az érkezÅ‘ finom, hajnalívű, halvány alabástrom ujjai észlelik a tovatűnÅ‘ élet nyári ruhája alatt.
Az értelem memória papagáj-tükre lassan változik a tapasztalás tavává tiszta, kristályos, csalogató mélységűre. Látás vágya érzéki kacagássá olvad, kicsiny erecskéje lecsordul a gerincén.
Halk sikoly villanyozza ácsorgó szemeit. Tekint jobbra, pillant balra, elÅ‘re tapint, szimatot követ, ahogy szippant balra megint, bujkáló emlékek írnak kalligrafikus, fakó sárga, bár becses vak-üdvözÅ‘lapot.
Lorika Él egy aranyos fiúcska Úgy hívják, hogy Lorika. Oly mozgékony a kis ügyes, Aranyos a kis szemfüles. Mindent meglát s megjegyez, Nagyon okos s értelmes. A szája folyton kerepel, Mindig sokat szerepel. Mikor unatkozik, cserfes, Ha nem, éppen csendes. De huncut is tud ám lenni, FÅ‘leg akkor, ha nem érdekli Semmi. Minden körülötte forog, Sokat tüsténkedik s mozog. Olyan, mint egy (perpetuum Mobile) Mellette nem unatkozik senki se. Aranyos gyermek a Lorika, De ha szót fogadna, jobb volna! Vele nem unatkozik a család, Nélküle unalmas lenne A társaság.
Hullámzó hangulat - három skálán kevert szóló. A cél a harmónia, nem pedig a gyÅ‘zelem.
Túl kell lendülni! Szabaddá. Hisz valaha szép volt a világom.
Azért vagy itt? Hogy elmond nekem, hogy minden, amit látok, Fejjel lefele, harmadik szemmel felfele nem is olyan abszurd? Csak minden másodiknak.
Szende mosollyal az arcomon ciripel az este, Míg inhalálva ér az életem, úgy kortyolok nagyot az égen, E végtelen kombinációjú csodában. Gondolom, leesett, hogy ez szomorú, Pedig most egész boldog vagyok. Tükörrel szemben nézem kortyon slukkonként a változást, nehogy elszaladj. Mégis mindig eltűnsz, én(?) meg lent maradva Reálisan szemlélve halok bele a világba.
Ez egy feslett elme, ElÅ‘ször rágerjedsz. Viharban született, zajban fürdetett...
Kaotikus egy szellem, Megértve Å‘t csak kín marad, Mi örökkön átterjed. A színfalak ledÅ‘lnek elÅ‘tte...
Bolondvers Hóembert építek, nem hóból, koromból, mellette fekete hómacska dorombol. Hómacska szájában fekete hóegér, hármójuk szénszeme csillogó hófehér.
Tűzpiros éjszakán nézi a telehold, ünnepi frakkjának fele rongy, fele folt. Az újság megírja, a tévé bemondja, s elhiszi a piszi, a farsang bolondja!
Fröccsbe öntött álmok Fröccsbe öntött álmokból formázott téged az Isten, hogy rakd rendbe a zűrt, hogy betöltsd az űrt, mi tátongott, minden falon átkongott itt bent, hogy együtt zuhanjunk át a szakadékon ott lent, s találjuk meg magunkat ott fent a csillagokban... De én csak egy korty voltam a reggeli kávéhabodban, és elnyeltél, hová lettél, csak a zűr tátog, csak az űr tátong itt bent, ott fent, itt lent, s amott egy kikent, kifent marcona ellened harcolna, de az idÅ‘ sminkje lemoshatatlan ráncokat fest arcomra, s szemeid tükrében én vagyok fröccsbe öntött álmaid cigifüst-szobra.
Rideg tavasz Ha jön a kikelet, az érzelmek gyulladnak, de bennem csak fulladnak, az emlékek tapadnak, nem foszlanak. Szívem hiánya az Égen ragyog, a Napsugárba szakadva. A madarak a fák között szaladnak, giliszták a csÅ‘rükbe ragadnak. Én is így próbálok örülni a tavasznak, s benne magamnak, de nem vagyok egész egymagamban, két darabban. Létezésem nem igazi, mert csillag vagyok, ragyogás nélkül, és szépen nÅ‘ a fa, de ki kell vágnom gyökerestül.
Ház, a kis utcában Két öreg térde már a földet éri, Nekünk a szentet, a mindvégig drágát, Fátylas szemével az utcánkat méri: Minket keres, a külváros virágát.
Mohos fedél a tarkójára szédült. Csak néz, csak les: a két gyerek most merre? (Két rózsakert, már rég az Å‘szbe vénült. Megyünk, megyünk, a nagy sötét vizekre.)
A vágy ha vert, ha énekek ragadtak. Mi elkószáltunk, ki a sinhatárig, Hol földet értek lángjai a napnak, És felperzselték a ködöt egy szálig.
S megnyilt nekünk a titkos végtelenség, A vonatok sikoltva csábitottak, De mi maradtunk - jó, vagy esztelenség? Bús rabjai a holt utca-saroknak.
Ahol a sinek lomhán összeérnek, Odáig roskadt életünk, a gyáva... A vonatok már vissza sose térnek, Mi maradtunk a nyügös éjszakába\'.
