| Évám mosolya
Ó, lehet édes vakság?! Én ilyennek látom
Egy érzés csak, nem több, melynek okozója
éltem múzsájának legfinomabb csókja.
Gondolataimnak kerekét forgatja,
mondatokat formál, szül, glédába rakva.
Szavakkal ékítem, rímekkel díszítem,
tündéri fürtjeid napfénnyel szÅ‘kítem.
Hangod trillájától az ég is kiderül,
szürke felhÅ‘k hada fejvesztve menekül.
Süket némaságban édesen csilingel,
kirabolt szeretet koldusként kilincsel.
Léleksugaradtól borzong, megrázkódik,
mosolyodban fürdik, úszkálva mártózik.
Véremben felpezsdül, elbódít, bizsereg,
színpompás szivárvány, szikrázó kikelet.
Mennyei fuvallat, légiesen pazar,
könnyfátyolt ködölve harmattal betakar.
Az idÅ‘k tornácán pihengetÅ‘ álom,
remény ostromától lepusztított várrom.
Melyben hitem éled, üdvösséggel átjár,
rideg közönyösség egyre szorul, hátrál.
Nyílik az ég alja, eljön a pirkadat,
víztükörre festi, fodrozza arcodat.
Lassan kisimítja, vasalja ráncait,
még angyalok ropják nesztelen táncaik.
Megtaláljuk együtt azt a rejtett ösvényt,
hol javakat nem oszt Å‘, az örök fösvény.
Kinél életnedved jéggé kamatozna,
s élénk csillogásod rézzé aranyozza.
Csodálkozom újra, tüstént megérthetem,
földön lehet véges, de benned végtelen!
MitÅ‘l szemed ragyog, számként oszthatatlan,
vágyaim kútfeje, te, felfoghatatlan!
Ki vagy, honnan jöttél? Választ nem találok!
Részeggé bódultan, értetlenül állok!
Miért oly negédes fennkölt pÅ‘reségben?
Mi ívelve görbül szájad szegletében!
EttÅ‘l száguld a vér, vajon ezért retten?
Visszhangzik csapongva, mint jajszó a csendben?
Lehet az iszonyat félelemre váltja,
hogy keservét, kínját ordítva kiáltsa!
Rekedten üvöltöm, - soha nem adom fel!
Nem teremtett még az Isten olyan embert!
Ki erÅ‘ s fortéllyal minderre rábírna,
s ünnepelné vesztem kacagva, visítva!
Maradok félszegen szerény, állhatatos,
a Krisztust követÅ‘, jámbor, alázatos,
Kiben a pillanat valahol idebent
fel-alá kóborol, haldoklik, megpihen.
Szeretettel köszönöm drága Múzsámnak, Évámnak.
BoldogságRomantika
|
