| Megfakult fények Vannak, kiknek nincs más "kincsük", csak a múltjuk és az álmuk. Foszladozó pókfonállal bélelgetik emlékágyuk.
Csapongó már a gondolat, csendesen nyeldeklik könnyük. Múltat és jövÅ‘t fürkészÅ‘n hosszúra nyúlik éjjelük.
A holnap már nem ígéret. Elárvult színű nappalok. Fényét vesztette már a lét, némán sikoltnak bús dalok.
Hímesként Å‘rzik az érzést, mi szívükben rakott fészket. Gondolatban öltögetik az utolsó, göbös fércet.
A halál mindig talányos. Ránctalanabb úgy a lélek, ha becézÅ‘ kezet érez: akkor nem olyan magányos. |
| Recently Spotted MembersNo members found. Be the first. |