| Ha életem, mint folyó, lassan mossa tova sorsom szennyeit, s félve tudom, bár nem érzem még közel, egyszer megtelik! Szerteömlik, s partot szakító, otromba robajjal, mindenfelé folyva hordja majd szennyes törmelékeit, a tiszta lábam elé!
Lehet-e gátja ím, kérdezem, visszatartani miért volna érdemes, ha e halogatással önmagam áltatom, s biz` ez számomra végzetes. Mert annyi minden fedi el a rosszat, míg a szép, a jó örömre derít, így elvakultan nem érzékelem, életem romboló, sajgó törmelékeit. |