| Halkuló szerenád Látod a sast ott fenn a magasban? - sorsa az égbolt. Nékem a sorsom a Föld, szárnyam a képzeletem. Kergetem álmom, s vágyom az egykori szépre, de rég volt! Ébred a hajdani cél, s fáj, mire észreveszem. Szikra ha pattan, dobban a szívem, perzsel a vérem, ritmusok árama fűt, úgy fut a testemen át, s szól az idÅ‘nek bölcs szava, feltart már a szemérem, fékezi vágyam egy Å‘r, s halkul a szép szerenád. |