Hi everyone! We're hard at work trying to keep our community clean, so if you see any spam, please report it here and we'll review ASAP! Thanks a million!
Magica eterna Åszbe borul a mézízű alkonyat, DidergÅ‘ szelekkel költöget a reggel. Tépett cafatokban foszlik a nyár. Mint varázsgömb, törik az idÅ‘ kezemben, S messze-messze repül, Csillagösvény kengyelben él a vágy.
Lehunyom szemem, s két kézzel Szorítom még így a meleg nyárt, Mint titokban imádott kedvest, Egy derűs nap boldog hajnalán. Húz az alkonyat, mint telet idézÅ‘ bús ének. Utadra szórt varázspor a szerelem, Rúna vesszÅ‘ a pirkadat jeges kapuján ... ÉvszakokSzerelem Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
darklightflame(szerzÅ‘)2015. szeptember 12. 14:46 Ica ,maxika , Joli és rojamsomat köszönöm a figyelmetek ,egy varázstoll került a kezembe és Å‘szi csendéletet festettem a lélek vásznán , varázslat a szürke napok hajnalán... rojamsomat2015. szeptember 12. 06:50 Jól írsz nagyon! Rövidsége mellett sok idÅ‘t töltök az ízlelgetésével! Tetszik!! szívvel,,Tamás Molnar-Jolan2015. szeptember 11. 16:29 Mint varázsgömb, törik az idÅ‘ kezemben, S messze-messze repül, Csillagösvény kengyelben él a vágy.
Lírai, szép... maxika2015. szeptember 11. 15:34 Egyszerűségében szép! Albert kicsikincsem2015. szeptember 11. 15:26 Nagyon szép... SzívbÅ‘l gratulálok. Icus Kövess! RSS Facebook Google Hírlevél Használd! Vers az oldaladra Ünnepi scriptek API Rólunk GyIK Linkelj ránk! FejlesztÅ‘i blog Partnereink Kapcsolat Társoldalak Eternus régi magyar versek Citatum idézetek
Magica eterna Åszbe borul a mézízű alkonyat, DidergÅ‘ szelekkel költöget a reggel. Tépett cafatokban foszlik a nyár. Mint varázsgömb, törik az idÅ‘ kezemben, S messze-messze repül, Csillagösvény kengyelben él a vágy.
Lehunyom szemem, s két kézzel Szorítom még így a meleg nyárt, Mint titokban imádott kedvest, Egy derűs nap boldog hajnalán. Húz az alkonyat, mint telet idézÅ‘ bús ének. Utadra szórt varázspor a szerelem,
Susog a lomb, távolban dallam kél az éjben, Sötét az ég, homlokán csillagfények égnek, Parázs a lég, táncba kezd minden édes álom, Kacag a húr, holdvilág keringÅ‘z a tájon.
Boldog a nyár, arcába arcod van bevésve, Neked dalol, hozzád hajol csókért cserébe, Szíve szavát, szerelmét rábízza a szélre: Hintse szét titkot Å‘rzÅ‘, forró, brokát égre.
Ezüst a tó hűs tükrét tartja a Holdnak, Alant a hab rajzolja, mit váltott valóra, Amíg a dal tajtékján lágyan ringatózik, Kelet felÅ‘l lassan... hajnali pír lopózik.
Hosszú a tánc, fárad a hegedűs s vonója, Bűvös dalát beírta nyári csillagokba, Amint lehull az Å‘sznek elsÅ‘, lenge fátyla, Emlék marad, rÅ‘tbe kopott tokjába zárva.
Évám mosolya Ó, lehet édes vakság?! Én ilyennek látom
Egy érzés csak, nem több, melynek okozója éltem múzsájának legfinomabb csókja. Gondolataimnak kerekét forgatja, mondatokat formál, szül, glédába rakva.
Szavakkal ékítem, rímekkel díszítem, tündéri fürtjeid napfénnyel szÅ‘kítem. Hangod trillájától az ég is kiderül, szürke felhÅ‘k hada fejvesztve menekül.
Az idÅ‘k tornácán pihengetÅ‘ álom, remény ostromától lepusztított várrom. Melyben hitem éled, üdvösséggel átjár, rideg közönyösség egyre szorul, hátrál.
Nyílik az ég alja, eljön a pirkadat, víztükörre festi, fodrozza arcodat. Lassan kisimítja, vasalja ráncait, még angyalok ropják nesztelen táncaik.
Megtaláljuk együtt azt a rejtett ösvényt, hol javakat nem oszt Å‘, az örök fösvény. Kinél életnedved jéggé kamatozna, s élénk csillogásod rézzé aranyozza.
Csodálkozom újra, tüstént megérthetem, földön lehet véges, de benned végtelen! MitÅ‘l szemed ragyog, számként oszthatatlan, vágyaim kútfeje, te, felfoghatatlan!
Ki vagy, honnan jöttél? Választ nem találok! Részeggé bódultan, értetlenül állok! Miért oly negédes fennkölt pÅ‘reségben? Mi ívelve görbül szájad szegletében!
EttÅ‘l száguld a vér, vajon ezért retten? Visszhangzik csapongva, mint jajszó a csendben? Lehet az iszonyat félelemre váltja, hogy keservét, kínját ordítva kiáltsa!
Rekedten üvöltöm, - soha nem adom fel! Nem teremtett még az Isten olyan embert! Ki erÅ‘ s fortéllyal minderre rábírna, s ünnepelné vesztem kacagva, visítva!
Csendes az este, s ragyognak a csillagok, szívem mélyén most nagyon boldog vagyok. Tudom, valahol valaki engem vár, csillogó szeme elÅ‘tt csakis engem lát. Érzem, csupán most kezdÅ‘dik az életem, szeretném, ha egyszer Å‘ volna majd végzetem. Olyan jó is, amikor vele lehetek, nem érzem, tudom: nagyon is szeretem. Amikor kezével arcom végigsimítja, oly kedves, és lenyűgöz a mosolya. Szavakba önteni nem is lehet igazán, érzem, szeret, láttam fényes szeme bogarán. Mert megjátszani hiába, de nem lehet, vagy jön vagy marad az az igazi szerelem. Ha reá gondolok, hevesen verni kezd a szívem, s valami érzésnek elviselhetetlen hiányát érzem. Nincs mellettem, ez lehet az a nagy baj, várom, ameddig kell lelkesen, áhítattal. Drága Kedvesem, fogadd most e versemet, s fogadd vele együtt örökké forró szerelmemet.
