Hi everyone! We're hard at work trying to keep our community clean, so if you see any spam, please report it here and we'll review ASAP! Thanks a million!
Gondolkodj! Sokáig lesz tiéd a Föld? Eltűri néked az áldott természet, Hogy állatok, növények sorát kiöld, Miattad legyen úrrá az enyészet?
Pusztítasz, rombolsz, csak a profit számít! A természet már csak rabszolga neked, Ha visszavág, éned rettegve nyüszít, És átkozod majd a földet és eget!
Vigyázz hát, ember! A békés természet Nem soká tűri, hogy így bánj el vele, Haragja szörnyű, kiálthatsz az égre,
Nem segít senki, csak vihar szava zeng, Felsorolja bűnöd, vétkeid sorát, Lemossa életed önzÅ‘ mosolyát!
Messzebb megyek magam mellöl, hogy láthassam, vagyok. Megszállott vigyorral, porként a porba roskadok. Nem leszek ékkÅ‘, leszek inkább kavics, messzire hajíts! Adok egy haszontalan szívet, hogy visszautasítsd.
Kit láthatok a szemembe tekintve, csak egy idegen. Nyitom az ajtót, magam jöttem, fogadom ridegen. Tudom-e ki vagyok, mikor a hátam mögött ugatok? Tudom-e ki vagyok, mikor magamba zuhanok?
Nézz rám, itt sem vagyok, káprázat vagyok, mint a lét, Lelkem lelkeddel remeg, hallgassuk kettÅ‘nk csöndjét! Száműztem magam magamtól, magamért, senkiért, semmiért, Messzebb megyek magamtól magamért, senkiért, mindenért.
Fölötted fekete földrögök súlya, a sírodon vágott virág (vagy két tucat), s koszorúid elfekvÅ‘ körívén a tétova nem-lét szédülten keres egy újabb - és talán majd járható utat.
Sokan, semmiért... Ködös hajnalnak gyengéden kezet csókol a kikelet. Arcomra fest új és új színeket. Testem kihűlt helyén terem az új éden.
Pokoli lármát szül csendjeim hangja. Bennem ezredévek felgyűlt haragja. Szavaitoktól akaratom úgy olvad, Mint jég a Nap sugarától, mit a Földnek ad.
Tűzben hervadó akácfa feketén parázsló virága. Én vagyok, mitÅ‘l az Åsz barnul. Én lopom el vágyaid ártatlanul.
Szégyenfoltot nevemen nem ejthet semmi. TÅ‘lem kap értelmet ártónak lenni. HegedÅ‘ seb vagyok, mit mások jó sora lelkeden ejt. Én vagyok az irigység, mit Ember sosem felejt!
Esti séta Messzire zeng az esti harangszó, holló szárnyain terül szét az est, dúdolva szökik a szél a parttól, folyót fodroz, fénysugarat fest. Langyos esÅ‘tÅ‘l ragyog az utca, fénylik a megkopott utcaköve, öreg koldus... szakadt magányban lámpások álmos éjkövete. Apró léggömbök hullnak, csillámot szitál a téli zápor, tegnapok árnyán álmot ásít a sötét sikátor. Csillagok gyúlnak, éled a fényük, békéjük lelkemen csendes dal, mint ártatlan szavak a szerelem foglyát, marasztal. Elhalkul már az esti harangszó, messzirÅ‘l léptek koppanása hallik, alszik a házsor, az utca, a város elalszik. 2016.
