Hi everyone! We're hard at work trying to keep our community clean, so if you see any spam, please report it here and we'll review ASAP! Thanks a million!
A vers nem úgy terem, mint a fű, Hangszer kell hozzá, hegedű, Szóljon szépen, érintsen meg, Szívem, lelkem zendüljön fel, Áradjon felém a szeretet, Amire szépen felelhetek, Hát ilyen egyszerű az egész, Csak le kell írni, és máris kész!
Feltűnik a múltból internetes lidérc, teste sehol, de a hangja elér. Gondolatát önti, nem érdekli válasz, pofátlan, és sehol nincs alázat. Kergeti a reményt és az önigazolást, útja az illúziója, de valósága a jelenben kísért. Éteri lehetÅ‘ség korlátlan, gondolata zabolátlan. Féktelenség, ha bántó, kit érdekel? Senki sem látja. Valósága tisztes távol, magyarázza, ha kell, megszokásból.
Hadd legyek a mondatod. A kezdetek, a Nagybetű s majd a pont. Az alany, a tárgy, a tartalom, Mikor egy magányos hajnalon Önmagadat altatod. A kérdÅ‘? Az óhajtó...! Hogy néha csak messze menni volna jó. A szép betűk, az ékezet. A tintába fojtott képzelet. A verbális háború, a sorok mögötti arc, És minden belsÅ‘ harc. Hadd legyek a bánatod, Amikor már csak önmagadat áltatod, Hogy még van remény. A csendben megszületÅ‘ költemény. Az óda, a dráma, a dal, Ami olykor, ha senki nem lát, Mélyen szívedbe mar. Hadd legyek a szavad. A formális, a szleng, a szabad. Hadd legyek a rímed, hadd legyek a strófád. A záró sor a márványkopján.
Eksztázis Egy fürge csepp indul meg, s arcunk parazsába párás csíkot lehel, majd gyöngyözve fényt tör meg a peremen, és hull a váll árkába szelíden, hogy bÅ‘rünk beigya éhesen, íveink szelíden egymásra borulnak, fényeink mattosan mind összemosódnak, szirmaink kitárjuk, felfaljuk világunk, duzzadó rügyeink nektárokba mártjuk, csókokat lehelünk finom hajlatokba, s behúzzuk egymást mélyen a habokba, a tér köztünk kitágul, majd pulzálva összeér, kihagyott lélegzet ritmusa elkísér, sejtjeink széthullnak atomnyi szilánkra, táruló közeink hívnak most imára, testünk szökÅ‘ gyöngysor, mi százfelé röpül szét, testünk puha agyag, mit alakít sűrű szél, testünk csillagszóró, mit szikrának lát a fény, fátyolos ablakban ébred a jelenlét, te vagy én, vagy én vagyok te, sejtjeink épülnek lépésrÅ‘l lépésre, cseppjeink szikkadnak, bÅ‘rünkön fény torpan, testünkben figyelmünk már újra otthon van.
Szélhámosok Szélhámosok, mi, egytÅ‘l egyig. Hullámzó tekintetünk sárba tipró módon, hol jobbra, hol balra figyeli a meg-megmoccanó nádat. RejtekhelyérÅ‘l kikecmergÅ‘ hattyúk dalára figyelmesen mosolyt penderít az arcára. Mi, szélhámosok. Hol egy tárgyalóban, hol parancsra, meg sem rebbenÅ‘ arcizmokkal, egy átivott hajnali mulatóban nevetünk a vakvilágba, nem tudva, mit hoz a holnap. Pedig ugyanezt a nádast, ugyanezt a szelet, de ha nem vigyázunk, majd mi is ugyanúgy vadászunk, s Å‘rületbe visz minket az út, mi ugyanoda vezet.
Telepátia Psszt! Te ott! Csendben légy ott! Épp gondolatot olvasok. Ajkad zárva is egy szónok... LélektÅ‘l-lélekig hatolok, fejedben vájkálok, szívedben matatok. Látom meztelen lényed, áradó, ragyogó fényed, azt is, amirÅ‘l sejtésed se lehet... Hangtalanul osonnak ki gondolataid, álmaid, félelmeid s titkaid... Egyvalamit elárulok: rólad most már mindent tudok... 2016. január 29.
Skandináv napforduló Mint sűrű méz, csorog a nyári késÅ‘délután, lassan sülÅ‘ mezÅ‘ben pipacsok hajladoznak, akár túlsminkelt sarkonállók (átlátszó - buján) ha csóró utcagyereknek méla csókot dobnak.
Suttogó fák fölé sompolyog a vérszín Alkony, néhány lángoló máglya úszik a folyó vizén, tündérek és koboldok járnak köztünk a parton `s rád villantja sajgó vágyát egy csábító szirén.
Tágra nyit néhány, más világok közötti kapu: csodák a hitetlenségedbÅ‘l kigyógyítanak. A ma éjjel a titkoké és nincs többé tabu (bár, a reggeli lapban mindez nem lesz híranyag)
Hiába húzódsz az aprócska mellékutcába: gajdoló társaság körtáncba hurcol magával - nem a kezedbe nyomott italtól leszel kába - de ártó szellemeket nem űzhet el madárdal.
A Nap hatalma jön, a termékenység ünnepel: a sötétet megtöri az élet orgiája, minden mesterkéltségrÅ‘l lehull a hamis lepel - a bÅ‘ség virága magát nászra felkínálja.
Tüzek felett ugrunk által párban, seprűnyéllel, pártoljuk az Égi Király hatalmát hajnalig minden égÅ‘ szempár szerelemgyümölcsöt érlel `s tovább parázslanak bennünk zsarátnokhalmaik.
Sejtelmes éjben ma csillagoké a szűz zenit, kik mulatságossá tesznek minden egyes démont, a Hold kinyújtja felhÅ‘paplan alól csücskeit s közben Odin hollója Szent Iván-éj - mesét mond.
Ez a nap is úgy kezdÅ‘dött, mint a többi: reggel nyolcra iskolába kellett menni. korán érkeztem, leültem a helyemre, órarendben elsÅ‘ óra: történelem.
Karesz barátom almáját eszegette, végül csak egy csutka maradt a kezében, akkor már én is almámat reggeliztem. Ajtó kinyílt, csutkát Karesz odavágta, azzal Ottót éppen jól kupán találta. Ottó táskájából is került egy alma, s a két csutkát követte még sok új bomba.
Dúlt a csata, elnyomta a csengÅ‘ hangját, nyíló ajtóban ott állt a töritanár, kit egy eltévedt lövedék fejen talált, arcán almakrém, almalé csöpög bajszán. Döbbent csend. S szólott: kaphatnék én is almát? Mintha vulkán kitörne, röhög az osztály.
Sikerünkön felbuzdulva kitaláltuk: közellenségünk, undok matek tanárunk, hogyha belép, egy kis zuhany a nyakába! Nem tudhattuk, betegen nyomja az ágyat.
Helyettese, csinos, fiatal Sárika, szegény, a vödör vizet nyakába kapta. Ruhája testére tapadt: szebb, mint Vénusz! Leesett állunk, felszökött vérnyomásunk.
Torna óra: az osztálynak: sorakozó! Mindenkin kabát, sapka, sál, hótaposó. MeglepÅ‘dött tanárunk vette a lapot: "fiúk, erÅ‘nléti edzés: futni fogtok."
Háromszor körbe, verejtékben fürödve, erÅ‘tlenül, fáradtan rogytunk a gyepre. Bukfencmester huncut szemmel elibénk állt: fiúk, nem oly régen én is voltam diák! HumorMosoly
