Hi everyone! We're hard at work trying to keep our community clean, so if you see any spam, please report it here and we'll review ASAP! Thanks a million!
A terv Utunk elsÅ‘re két fele ágazódik, sorsunk a választott mederbe beágyazódik. Így válunk ketté, férfi és nÅ‘i sorsra, ha ügyetlenek vagyunk, juthatunk balsorsra.
De miben rejlik sorsunk kiteljesedése, nÅ‘nek a mai világban mennyi a rendeltetése? A gyengébbik nemnek lenni, odaadó feleségnek lenni, szeretve lelkeket felnevelni? Vagy a gazdasági világban saját lábon állni, magánvállalkozást létrehozni, anyagilag függetlennek lenni?
Habár vannak nÅ‘k, kik bekeményítettek, egyedül minden problémának elébe mennek, kiég lassan a gyöngeség és lágyság, a nÅ‘i szerepet eluralja a válság. ... Nem férfi vagyok, hogy férfiként éljek, a gazdasági világot méricskéljem. ElsÅ‘dleges sorsom adott, nÅ‘ vagyok, a legjobbat ebbÅ‘l én is kihozhatom.
agyog a tavaszi fényben a lét és szerelmesen simogatja derűs arcunkat a napsütés. Ligete kedvesen öleli fel kezeinket, és finom elÅ‘zékenységgel csók- csokorral borul bele a fenséges reggelbe.
Bohókás dallamok között kergetÅ‘zik egymással a bókoló pillanat, és vonzó játékába kezd zongoráján a jobb kedélyű szimpátia.
Billentyűjének nyugodt játéka ütemesen zörget, és felhÅ‘tlen üldözésbe kezd ebben a cirógató idÅ‘ben.
Varázslatos színdarabja szebbnél - szebb melódiában kopogtat, és díszesebben igézi meg a megébredni induló hajlékokat.
Az élvezetes pillantás vakon követi a világos, vidám színeket, és e közben teljes egészében más aromája van az ide-oda vándorló csábos emlékeknek.
Bár a tündöklÅ‘ tavaszfény még inkább mélyíti az elfeledett ráncokat, de ez most oly lényegtelenné válik, ha megölel a csillogóan tűzÅ‘ napsütés, és boldog pillanatok lépegetnek keresztül a szobák falain.
Kertek alatt Ballagok a mezÅ‘n, köröttem sok virág, viruló természet, léttÅ‘l zsongó világ. Elmerülök benne, csodálom a tájat. BÅ‘vizű pataknál árnyat adó fákat. Rétnek ezer színét, daloló madarát, széltÅ‘l ringó fűnek kecses hajlongását... Aztán gondolatom tekint a jövÅ‘be, szomorú képzetek jutnak az eszembe. Nem vigyáz az ember, nem óvja meg kincsét, áldott természetnek nem méri értékét. Lesz-e tiszta forrás jövÅ‘ vándorának, örülhet-e majdan hűs fa árnyékának, vagy kopár ösvényen vezet majd az útja, milyen is volt régen, tudni sosem fogja. Csendben megyek tovább, immár nehéz szívvel, gondokkal telítve, aggódó rosszkedvvel, mert nem elég errÅ‘l mindig csak beszélni, természet szépségét most kéne becsülni!
Kizuhanva egymásból Hamuvá porladt, végtelen álmok lágy fuvallatát a csönd szórja szét lelkemben. S váltál te is hamuvá bennem, te egyetlen, akit mindennél jobban szerettem.
Megbújtam benned, amikor féltem, és hittem minden szavadban. Körbezárt minket egy szoba foszladozó fénye, és glóriát szórt ránk az Isteni áhítat.
Szép volt. Minden. De most szétfolyt a világ, amit építettünk, kizuhantunk egymásból, és hagytuk elmúlni azt, amit öröknek hittünk.
Mindaz, amit a külvilágból merítettünk, elporlad az idÅ‘ és a tér kósza illúziójában. Csak az emlékek, amik megmaradnak. Bennünk élnek, velünk halnak.
Régen történt egy kedves eset, mely vélünk, vélem megesett. Egy nap kertemben virágot gyomláltam, és akkor ott valami csodát megláttam.
Egy cinkepár postaládánkat birtokba vette, családi otthonuknak, fészküknek kiszemelte. Fészkük építése csodálatba ejtett, ahogy felváltva e két piciny madár otthont teremtett.
ZörgÅ‘n megszáradt fűszálat, avart kerestek, felkutattak érte mindent, nem voltak restek. Mi segítségül mindent, mi kellett nekik odavittünk, eleinte, hogy elfogadják, abban nem is hittünk.
De látva örömüket felnevettünk, hogy nem volt hiába segítségünk. A postásnéni leveleinket kézbe adta, ha otthon sem voltunk, a szomszédnál hagyta.
Mígnem egy nap kész lett a cinkeotthon, s a cinkeapa reggeltÅ‘l estig ott volt a toppon. Szorgalmasan hozta a finomságokat párjának példát mutatva minden hitestársnak.
HÅ‘s cinkénk óvta féltÅ‘n az otthon ülÅ‘ párját, s ha kellett, mérgesen csettegve elzavarta a macskát. De egy nap eljött a várva várt pillanat, öt piciny tojásból született kis csapat.
Öröm volt látni, ahogy kiröppentek, megvolt mind az öt kicsinyke cinkegyermek. Rovarok és legyecskék, most vigyázzatok, öt éhes száj mohón les le rátok.
Jót jóért cserébe egy nap hogy megesett, az egyik felnÅ‘tt cinke nagyon meglepett, mellém röppent le, egy lépésre talán, félelem nélkül, ez ma is nagy talány.
Csivitelt, csettegett, be nem állt csöpp szája, Én csak álltam ott mozdulatlanul, megbabonázva, megértve elmém, hogy ez volt a cinkehála. 2016. május 9.
Ecsetet fog kezébe egy kezdÅ‘ festÅ‘, kérdés gyötri, mi legyen a téma és a séma. Bár ez lenne a legkisebb gondja, s magának mondja, mindegy, nekiállok, mert így festményt ecsetem alól sosem látok. Csupasz falak, így hogy akasztok szép képet rátok. Azt sem tudja, hogy hol kezdje, az elejét vagy a hátterét kenje. De mintha alapozni kellene a vásznat, s majd folytatni, ha az már megszáradt? Pirossal, sárgával kezdi mázolni a hátteret, arra pár fehér foszlós bárányfelleget. Becsukja szemét, hogy jobban elképzelje, s bizonytalanul megindul festékes ecsetje. De dühe kezd fellobbanni hÅ‘s piktorunknak, nem oly lángoló a nap, mint minden alkonyunknak. Türelme fogytán, mert szépre hiába akarja, mérgében a festéket gyorsan levakarja. Meg kell tanulnia, hogy nem adhatja fel, festményét újrakezdi szépszerivel. S mire nagy nehezen kialakulna a kép, esÅ‘ zúdul nyakába, s mázolt vásznára épp. Szobájába rohanva viszi be a festményt, s ezzel feladva minden kicsiny reményt. Sutba dob ecsetet és összekent vásznat, s elfogja keserűség s megannyi bánat. Nem lesz belÅ‘le sosem híres festÅ‘, inkább rímeket faragna, mint egy ékes költÅ‘. A festÅ‘nek másnapra nem várt vendége jÅ‘, zavartan takarja ázott művét Å‘. De vendége meglátva így kiált fel, ó, ez szobám falára nagyszerű s való. Új praktika, stílus, nagyszerű ecsetvonás, ezt a festményt látva mesés és csodás. A kezdÅ‘ festÅ‘ kövülten figyeli, hogy vendége festményét ily dicsérÅ‘n illeti. Örök tanulságként megjegyzi magának, hogy pont az, mit elrontottnak hitt még, tetszhet másnak. Örömmel felkiált, ez legyen tiéd, barátom, feledem dühöm, s csak az esÅ‘t áldom. Világhírű festÅ‘ így lett piktorunkból, önbizalmat így merített egy kedves barátból.
Festmény ElÅ‘ttem terül el életem vászna, Állok az ecsettel a válaszra várva, Az ecsetet vérvörös színbe mártom, S várom hogy művem dísz legyen a vásznon,
Hogy megfessem a tájat, mi elém tárul, Hiszem, hogy a művészet nem lesz, ki elárul, Mert akkor hiába vagyok szerelmese bolondul, De ha nem megy is, ragaszkodom hozzá konokul,
Itt az elsÅ‘ ecsetvonás, A nap sugara! Hisz ez oly csodás, Észre sem vettem, hogy elvesztettem idÅ‘met, Tökéletesnek láttam művemet,
Nem vettem észre, hogy kész lett, Hisz a műben voltam rab. Elveszett, A táj nem volt valóság, Csak egy délibáb, egy isteni hiúság,
Egy éjsötét, s mégis ragyogó est, Melyet egy művész csak magának fest, S közben valóban leszállt az éj, Oly messzi e táj, igaz terebély,
S én mégis itt festem fel, Itt, hol senki nem érhet el.
